Művészet? Terápia?

 Hogy kerül egy bohóc a kórházba? Milyen szerepe lehet egy színész-, énekes- vagy táncos képzést kapott művésznek a gyógyítási folyamatban? Ilyen kérdések nem csak a laikusokban, de sokáig a kórházi dolgozókban is felmerültek. Mára – kórházi tapasztalatok szerint – az orvosok nagy többsége is elismeri ennek a munkának a fontosságát és létjogosultságát.

Az őskorban még nem vált külön a művészet és a gyógyítás. A szellemekkel küzdő és azokat megjelenítő, transzban éneklő, táncoló sámán az őse minden olyan terapeutának, aki a gyógyítás során a beteget lénye teljességében – testi-lelki-szellemi egységként, családi-közösségi kapcsolatainak összefüggésében – szemléli. A történelem folyamán azonban elvált egymástól ez a két terület, majd a művészet is egymástól független ágakra bomlott. A művészetet mindig az emberi lélek nyelvének, legközvetlenebb megnyilvánulásának tartották. Hogyan lehetne hát könnyebben szólni az emberi lélekhez, ha nem a saját nyelvén: a művészeteken keresztül? A nyugati tudomány és gyógyítás mégis csak a XX. században fedezte fel újra a művészetben rejlő lehetőségeket. Így korunkban újra egyesül a régóta különváltan fejlődő gyógyítás és művészet.

A nemzetközi praxis „művészeti terápia” alatt alapvetően egy mélylélektani megalapozottságú (pszicho)terápiás folyamatot ért. A görög pszükhé a lélek megfelelője, a terápia pedig annyit tesz: kísérni, szolgálni. Így a pszichoterápia valójában nem más, mint „a lelket kísérni, a léleknek szolgálni”. A lélek kíséretében a művészet is abban segíthet, hogy feltáruljanak azok az öntudatlanul ható és motiváló erők, amik az életben problémaként, konfliktusként, esetleg testi tünetként jelennek meg. Túlverbalizált világunkban a művészet olyan utat jelent, amely megkerülve a racionális tudatot, képes behatolni a tudatalattiba, így segít a mélyen rejlő pszichés tartalmakat napvilágra hozni, azokat érzelmileg átélni , tudatosan feldolgozni és a hétköznapi élet részévé tenni.

Alapvetően a művészeti terápiának négy klasszikus formáját különböztetik meg: zeneterápia, tánc- és mozgásterápia, képzőművészeti terápia és drámaterápia (pszichodráma). Ide lehetne sorolni a játékterápiát is, ami gyakorlatilag a fentiek egyfajta integrált formája gyerekek számára. A négy alapkategória mellett egyre több újfajta módszer születik: bábterápia, biblioterápia, filmterápia, animációs terápia, hang-mozgásterápia…Alkalmazáuk szerint a szakirodalom két formát különböztet meg: aktív és passzív (receptív) módszereket. Az aktív terápiás formákban a páciens maga is részt vesz az adott művészeti tevékenységben, zenél, mozog, táncol, fest, szerepet játszik…Ezek a tevékenységek nem igényelnek semmiféle előképzettséget, és a létrejövő művek esztétikai értéke sem mérvadó (bár születhetnek igen értékes művek is). A terápiás hatás abban rejlik, hogy az adott művészeti tevékenység katalizátorként olyan érzelmeket, asszociációkat segít a felszínre hozni, melyek a páciens számára másképp elérhetetlenek. A passzív megközelítés során az alany meghallgat valamilyen zenét, verset, megnéz egy képet, táncot vagy filmet, és a mű befogadása során benne felmerülő képeket, asszociációkat, érzelmeket dolgozza fel a terapeuta segítségével.

Mivel az emberi szervezet egységes, nem válik szét benne a pszichés és a szomatikus rész, elengedhetetlen a gyógyítási folyamatban is mindkettővel foglalkozni. A lélekhez pedig, mint láthattuk a művészeten keresztül lehet a legkönnyebben eljutni. Így talán elégséges választ adhatunk arra a kérdésre, hogy mit tehet egy művész (jelen esetben egy bohóc) egy betegágy mellett. Nem állítom természetesen, hogy egy bohócdoktor pszichoterapeuta lenne. Nem az, és azt gondolom, nem is feladata, hogy az legyen. De tevékenysége számos elemét tartalmazza a művészeti terápiáknak, és célja, hatása is hasonló. Ahogy Greifenstein János, a Piros Orr Bohócdoktorok művészeti vezetője fogalmaz: „Nyugalmat próbálunk adni a betegség feldolgozásának lelki folyamatában. Igyekszünk megtalálni a kisbetegekben működő belső erőket, azokat „kézen fogjuk” és „megdolgoztatjuk

A kórházi munkában számtalan helyzet adódhat, amikor a báb, zene, dráma vagy rajz terápiás hatását felhasználva közelítenek a bohócok egy-egy gyerekhez. A következőkben ezért a művészetterápiának olyan ágairól lesz szó, amik szerepet játszanak-játszhatnak a bohócdoktor munkájában. Ezek sok eleme közvetlenül vagy közvetve már részét képezi a bohócdoktorok mindennapos tevékenységeinek, de érdemes megvizsgálni milyen kórházban is felhasználható lehetőségeket rejtenek még ezek a területek.

ZENETERÁPIA

A zene és a mozgás a módosult tudatállapotok létrehozásának legősibb módja, ebből adódóan az egyik legrégebbi gyógyító módszer is[1]. Az emberi élet során is az első inger zenei formában éri a magzatot: édesanyja szívdobogása, légzésritmusa, mozdulatainak váltakozó tempója kapcsolja össze a külvilággal. „Világrajöttünk után még hosszú ideig mélyen bennünk él az anya szívdobogása, belénk vésődött, akár az identitásunk. Hiányát érezzük, és pótolnunk kell más hangokkal, elsősorban a saját hangunkkal, mert a hang és a ritmus kapcsolatteremtés.”- írja Yehudi Menuhin. (Yehudi Menuhin és Curtis W. Davis: Az ember zenéje, Zeneműkiadó, Budapest, 1982.) A hangokhoz és ritmusokhoz ezernyi asszociációval kapcsolódunk hát, amik sokszor megkerülik vagy akár meghaladják a tudat verbális, hétköznapi működési módját.

A zene egyik felhasználási módja a gyógyításban vegetatív hatásának köszönhető. Doiget (1880) vizsgálatai bizonyították, hogy különböző hangulatú műveket hallgatva különböző pulzusszám és vérnyomás mérhető, valamint az izomtónus is megváltozik. A nemzetközi gyakorlatban music medicine kifejezés honosodott meg a jelenség gyakorlati alkalmazására. A nyugati országokban egyre több kórházban használnak zenét elsősorban nyugtatásra, érzéstelenítésre, altatásra, fájdalomcsillapításra. Kórházi adatok szerint 30-40 százalékos gyógyszermegtakarítást lehet így elérni.

Günter Haffelder agykutató, a Stuttgarti Agykutató Intézet vezetője speciális módszert dolgozott ki. (Haffelder, In: Dr. Sági Mária: Kreativitás és zene, Akadémia Kiadó, Budapest, 1999) EEG-mérések alkalmával megfigyelte, hogy az agyhullám-diagrammok bizonyos kicsúcsosodásai meghatározott neurotranszmitterekkel állnak kapcsolatban. Ha ezeket a hullámokat juttatják az agyba, a hozzájuk tartozó neurotranszmitterek nagyobb mennyiségben termelődnek a központi idegrendszerben. A gyógyító agyhullámok bejuttatásának legideálisabb közege pedig a zene. Ő a hullámok közvetítésére Mozart vonósnégyeseket alkalmaz, melyekre különböző delfinhangokat montírozott. E zene hallgatása az agyban új pályák kialakulását teszi lehetővé.

A rehabilitáció során sokszor a zene lehet szinte az egyetlen kommunikációs eszköz olyan betegek esetében, akiknek értelmi-, kommunikációs- vagy beszédkészsége sérült (agyvérzés, baleset, tumor, esetleg kóma következtében). Ilyen helyzetekben a zene hozzájárulhat a beteg kognitív rehabilitációjához is (figyelem, memória, absztrakció…), de legfontosabb feladata ebben az esetben is a mélyebb lélektani munka. A képességek vagy emberi kapcsolatok terén megjelenő veszteségek, másokra utaltság, cselekvőképtelenség, célvesztés feldolgozása.

Többen kísérleteztek sérültek zeneterápiás kezelésével. 1918-ban Barcelonában Liongueras vakoknak, Zürichben Scheiblauer siketek részére dolgozott ki zenés programot. Az ULWILA módszer kidolgozása óta súlyosan értelmi fogyatékos gyerekeknek is megadatik a zenetanulás öröme. [2] Kidolgozója, Heinrich Ulrich szakított azzal a nézettel, hogy szellemileg sérült emberek nem tudnak megtanulni dallamhangszeren játszani, zenekarban együttesen zenélni. Mára állami iskolák sokaságában élhetik át az együtt-zenélés örömét az értelmi fogyatékosok is.

Az autisták hallásfejlesztő tréningjét (AIT) Tomatis és Berard fejlesztette ki. Számos autista túlérzékeny bizonyos hangfrekvenciákra. Ezeket sokkal hangosabban hallját, mint a normál hallású ember. Így ami számunkra elviselhető zaj, az számukra kibírhatatlan. Az AIT kezelés során olyan zenét játszanak a gyerekeknek fülhallgatón keresztül, amelyben ezeket a frekvenciákat felerősítik. Így megszűnik a túlérzékenység, mert hozzászoknak ezekhez a hangokhoz. Javul a viselkedésük és jobban képesek a feladataikra koncentrálni. Így ez a kezelés segítheti beilleszkedésüket a társadalomba. Aktív zenélésük legtöbbször kétszemélyes kapcsolatban vagy kis csoportban történik. A gyerekeknek alkalmuk nyílik a legkülönbözőbb zeneeszközök kipróbálására. Színkotta segítségével egyszerű dalokat is képesek megtanulni.

1951 óta kezelnek Orff-hangszerekkel betegeket. Ezt a hangszertárat Karl Maendler zongoraépítő segítségével alakította ki Carl Orff német zeneszerző. Dobok, csörgők, kasztanyetták, triangulumok, cintányérok, valamint xilofon, harangjáték, furulya és lant van zeneszerszámaik között. A társas zenélés hatását énekkel, tánccal, verssel egészítik ki, és a pentatónia dallamvilágán belül improvizálnak is. Az adott problémának megfelelően kiválasztott zenei eszköznek mindig összhangban kell lennie a gyermekek értelmi képességeivel, érettségével. A hangszereket használók egy újfajta kommunikációs formát képesek a zene segítségével kialakítani. A ritmusokon, dallamokon keresztül könnyebb a magukba zárkózott, értelmileg vagy testileg akadályozott gyerekeknek is kapcsolatot teremteniük egymással. Ezáltal a hangszerek a szocializáció és önkifejezés eszközévé lépnek elő

A tüdőgyógyászatban, alkoholisták gyógyításában és szociális munkások körében is elterjedt a zene segítségének felhasználása. A tüdőgyógyászatban dr Pratt, az alkoholisták gyógyításában Klappmann, a szociális klubokban pedig Brierer vezette be a zeneterápia alkalmazását.

Magyarországon a zeneterápia talán legnagyobb egyénisége Kokas Klára. Bár ő nem terápiának nevezi munkáját. “A zene önmagában mindenkire hat. Hangjai segítik személyiségünk kibontakozását, és közelebb visznek bennünket önmagunkhoz.” (Kokas Klára: Képességfejlesztés zenei neveléssel, Zeneműkiadó, Budapest, 1972) A zenére önkéntelenül megszülető mozdulatokat használja fel a gyermeki kreativitás megőrzéséhez. Foglalkozásain a szabad mozgás, tánc vagy festés a muzsika hangjaira a zene teljes átélését segíti. S ez az átélés a gyerekek egész viselkedésére, gondolatvilágára és jövőjére kihat.

 A zene gyógyító hatásának kihasználása számtalan módon lehetséges a bohócdoktorok munkájában. A zene olyan korosztályokkal is lehetőséget ad a kapcsolatteremtésre, akik másképpen még nem bevonhatók az akciókba. Sokszor a muzsika lehet szinte az egyetlen kommunikációs eszköz testi- vagy értelmi fogyatékos illetve kómában fekvő betegekkel. A bohócdoktorok zenével kísért közlekedése a kórházi folyosókon, a kórtermek között is lehetőséget nyújt a figyelem felkeltésére, a nővérek, orvosok vagy éppen elhaladó látogatók hangulatának javítására. A kórterembe belépéskor a zenei bevonulás hatásos, figyelemfelhívó, és az első perctől fogva biztosítja a nem civil jelenlétet. A közös zenélés olyan összetartó erővé válhat az egy kórteremben lévő gyerekek között, amely a bohócdoktorok távozása után is megmarad. A dalok, ritmusok ismétlése, gyakorlása elfoglaltságot nyújt számukra azokon a napokon, amikor nincsenek bohóc-vizitek.

MOZGÁS- ÉS TÁNCTERÁPIA

A mozgás fejlődése szorosan összekapcsolódik az értelmi, érzelmi fejlődés fejlődésével. Akiknél például valamilyen oknál fogva kimarad például a mászás vagy a kúszás, tehát a keresztezett mozgás megalapozása, azoknál gyakran figyelhetők meg érzelmi zavarok. A mozgásterápia segítséget nyújthat a testismeret, beszédértés, memória, ritmusérzék, valamint a térbeli és időbeli tájékozódási képesség fejlesztésében. A mozgás összerendezettsége kihat a személyiség szervezettségére is.

A mozdulatok szorosan összefonódnak a zenével. „A zene felemeli a kezeimet és játszik velük.” A kilencéves Orsi így magyarázza a zene hatására született mozdulatait Kokas Klára Tüzet viszek című filmjében. A hétesztendős Bulcsú ugyanezt így fogalmazza meg: „A zene gurít engem, és akkor gurulok.” Az ősi kultúrák óta a zene és a mozgás egymásból születve, egymást kiegészítve fejlődött. A mozdulatok segítenek együtt lélegezni a zenével, a zene pedig segít a mozdulatok felszabadításában. Természetesen itt nem a kötött alapállásokról és betanult tánclépésekről van szó. Ahogy Isadora Duncan mondja: „A tánc nem a végtagok mozgatásából, hanem az emóciókból ered.” (Isadora Duncan: A jövő tánca, Új Idők, 1903. aug.2.)

Francois Delsarteban színészek és énekesek képzése közben támadt fel az igény, hogy tudományos alapossággal feltárja a testhasználat törvényszerűségeit. Azt vallotta, hogy mozdulataink válaszok a minket ért ingerekre, így megfigyelésükkel hatalmas tudás birtokába juthatunk. Delsarte rendszerében minden mozgás alapelve, az energizáció – a tudatos feszítő izommunka –, a relaxáció – a tudatos elernyesztés, kikapcsolás – és a mindkettőt átható, tudatosan ellenőrzött légzés. (Fuchs Lívia: Fejezetek a modern tánc történetéből, Magyar Művelődési intézet, Budapest, 1995)

Emil Jacques-Dalcroze (1865-1950) genfi zenetanár leendő zenészek oktatása közben lelt rá sajátos, később euritmiának nevezett módszerére. Mint összhangzattan és szolfézs tanár naponta találkozott azzal a problémával, hogy növendékei nem tudják tartani egy-egy zenemű tempóját. Ezt motorikus elemek (például lépkedés) közbeiktatásával oldotta meg. A különböző időértékekhez különféle mozgásokat vezetett be, s az ütemet és a ritmust elosztotta a végtagok külön-külön mozgatásával. Az eredetileg nem terápiás céllal kidolgozott módszer mozgásszervi megbetegedések gyógyításában is hasznosnak bizonyult. E komplex terápiás rendszer alapkoncepciója, hogy minden megbetegedés ritmuszavar. Célja, hogy a megbomlott harmóniát helyreállítsa, azaz euritmizálja a beteget. Egyik tanítványa, A. Porta szervezte meg 1917-ben az első ritmus-tanfolyamot beteg gyerekek számára. Tanítványai közé tartozott a később eutónia néven híressé vált módszert kidolgozó Gerda Alexander is. Ő fedezte föl, hogy az izmok merevségét a ritmus is relaxálhatja.

Az Integrált Kifejezés- és Táncterápia egy holisztikus szemléletű terápiás módszer, melynek kialakulása Wilfried Gürtler német pszichológus nevéhez fűződik. A szemináriumokon az autentikus mozgás, egyéni imagináció, szimbólumok és egyéni mítoszok gyógyító hatásával fogalkoznak. A módszer nagyon szabad szellemű. Nem berögzült módszereket tanítanak, hanem egyfajta szemléletet, nézőpontot kínálnak fel, amely segít abban, hogy mindenki rátaláljon a benne rejlő kincsekre.

JÁTÉKTERÁPIA

 A környezet egy kicsi gyerekhez viszonyítva aránytalanul, birtokbavehetetlenül és megismerhetetlenül nagy. Fölé nőnek a tárgyak, események, érzelmek, környezetének magatartása. Ezt már az ősember is felismerte, és a valós világ tárgyainak kicsinyített mását adta gyermeke kezébe: ezek lettek a játékok. Ezek a kicsinyített valóságdarabok segítenek megszelídíteni a világot. Így a gyermek számára e világ megismerése és befolyásolása is a játékon keresztül történik. Feldolgozatlan élményeitől úgy igyekszik megszabadulni, hogy eljátssza azokat. Számára a játék a valósággal egyenrangú, természetes cselekvési mód. Ezt használja ki a játékterápia arra, hogy a gyermek játékán kereszül feltárja viselkedésének és az azt irányító motivációinak összefüggéseit, majd megpróbálja befolyásolni azokat.

A gyermekpszichoterápia legnagyobb nehézsége, hogy életkori sajátosságaiból fakadóan a kisgyermek nem tud saját emocionalitásába betekinteni. (Az introspekció képessége csak pubertás korban alakul ki.) Fogalmi gondolkodása is csak kisiskolás korában kezd el kialakulni. Így lehetetlenné válik, hogy emocionális élményeit verbálisan közölni tudja. Anna Freud és munkatársai fedezték fel, hogy a játék az a terep, ahol a kisgyermek tökéletesen ki tudja magát fejezni. (Anna Freud In: Polcz, 6) Azóta számos játékdiagnosztikai és terápiás eljárás fejlődött ki.

A világjáték során a gyermek a valós világ kicsinyített elemeiből álló játékokat kap, amikből egy kék tálcán felépítheti a világot, úgy, ahogy ő látja, megéli.[3] A tálca a tengert jelképezi, amin homokból szárazföldet lehet kialakítani. Ugyanakkor a való élet tárgyainak kicsinyített másai is rendelkezésre állnak: emberek, állatok, növények, házak, bútorok, természeti elemek, járművek, szórakoztatási eszközök…Maga az építés folyamata – amely manuális és konstruktív alkotó tevékenységre ad lehetőséget – is terápiás hatású, emocionálisan hat a páciensre, problémákat tudatosít, megoldási lehetőségeket jelez. Az ezt követő én-identifikáció során felmerülő problémák pedig továbbjátszással, analóg helyzetek indukálásával oldhatók fel.

A miliőjátékokban (otthon-, iskola-vagy kórházjáték) a gyermekeknek tárgyi és személyi környezetet nyújtanak a konfliktusok megjelenítésére. A problémát játékban ragadják meg, oldják fel, hogy aztán a játék-megoldással analógiás történést biztosítsanak a valóságban is.

A sceno-teszt lényege, hogy a gyermek vagy felnőtt minden részükben hajlítható, talpukon megálló babákkal egy jelenetet rögtönöz a sceno doboz tetején.[4] Ennél is nagyobb játékintenzitása van a gyerekek számára a bábjátéknak.

A bábjáték megjelenését a pszichoterápiában kísérletek előzték meg.1935-ben a New York-i Bellevue kórházban neurotikus és rosszul adaptáló gyermekek osztályán megállapították, hogy már a bábelőadás egyszerű megtekintésének is terápiás hatása van. (Polcz, 22) Dr Whiles, a Child Guidance terapeutája ezt megfordította. Ő nézte betegeinek a bábjátékát. Pusztán nézői részvétele révén a tünetek figyelemreméltó javulását tapasztalta. 1938-ban Madeleine L. Rambort a gyerekek által improvizált bábjátékot már játékanalitikus módszerként alkalmazta. Polcz Alaine szerint a bábjáték a gyerekeknél azért különösen hatásos, mert képszerű, ami megfelel a kisgyermek vizuális beállítottságának. Dramatikus, jelképes és mozgásra épül a cselekménye, a kisgyermeknél pedig a mozgásos komponensek nagyon erősek.(Polcz, 23-24)

 A bábnak sok kórházi szituációban felbecsülhetetlen jelentősége lehet. Negativisztikus magatartású gyerekekhez, akik minden közeledést visszautasítanak, vagy a félő, síró és ezért megközelíthetetlen gyerekekhez sokszor csak egy bábon keresztül lehet közel kerülni. A élettelen báb megelevenedése egy kisgyermek számára csoda. A varázslat pedig a szemei előtt történik meg. Ráadásul a számára olyan nagy világban egyszer csak egy nála is kisebb lénnyel találkozik. Ezt a varázslatos lényt sokszor könnyebben közelebb engedi magához, mint egy bohócot. Feszültségoldó hatása van annak is, ha még a báb sem egyenesen a gyereket szólítja meg, hanem ruhájának egy részével, vagy a körülötte lévő tárgyakkal kezd foglalkozni. Ha pedig a gyereknél is van valamilyen kis báb vagy baba, neki is lehetősége van azt a kapcsolatteremtésben felhasználni. Bábján keresztül már ő is bátrabban közeledik, és a két báb játékában sokszor legbensőbb félelmei, szorongásai is feltárulnak.

KÉPZŐMŰVÉSZETI TERÁPIA

 Bár a képzőművészeti terápia közvetlenül nem jelenik meg a bohócdoktorok munkájában, azért érdemes vetnünk erre is egy pillantást. A képzőművészet terápiás hatása elsősorban az elmeosztályok ápoltjai által készített festmények kapcsán került előtérbe. Az 1870-es évekig nem szenteltek ezeknek a műveknek pszichiátriai figyelmet, míg Cesare Lombroso meg nem jelentette betegeinek képeit Lángész és őrültség című munkájában. (Lombroso In: Roy Porter: A téboly, Magyar Világ Kiadó, 2003) Néhány híres művész – Van Gogh, Soutine és sokan mások – betegsége is felhívta a figyelmet a képzőművészet és a mentális betegségek kapcsolatára. Mára újságokat adnak ki és galériák létesültek helyet adva pszichiátriai betegek műalkotásainak.

Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben hivatásos képző- és iparművészek vezetnek művészetterápiás foglalkozásokat. Ezeken változatos műfajokban – festészet, grafika, textil, kerámia – fejthetik ki tehetségüket az alkotók. A heti rendszerességgel működő műhelyekben két lépcsőben fogadnak betegeket. A „kezdő” csoportoknál az együttlét örömét és az alkotáshoz való kedvet igyekeznek felkelteni. A már kimagasló teljesítményt nyújtók pedig alkotóműhelybe tömörülve hoznak létre műalkotásokat. 2004 második felében nyílT meg Budapesten az a galéria, ahol állandó kiállítási lehetőséghez is jutnak.

/Kárász Eszter írása/


[1] A zeneművészet és a gyógyítás egységéről már a Bibliában is találunk utalást, amikor a Sault gyötrő keserű hangulatot csak Dávid hárfajátékának sikerült elmulasztania.

[2] A módszer elnevezése alapítójának nevéből ered: UL: Ulrich, WI: Wilbert (Ulrich társa), LA: Landshut (az alapító város neve) A gyerekek iskolaidőn kívül naponta játszanak zenekarban. Fontos szakkör a hangszerkészítés. Komoly biztonsági berendezésekkel felszerelt szerszámokkal maguk készíthetik el hangszereiket. Ezek között van ritmushangszer, húros hangszer és síp is. Ulrich hét fő területet különített el a gyerekek fejlesztésében: éneklés, zenehallgatás, mozgás ill. dramatikus játék zenére, tánc, zeneszerzés, hangszeres zene és hangszerkészítés. A kottaolvasást színeskottán tanulják. A hangmagasságot fekete, barna, kék, zöld, piros, narancssárga és citromsárga korongok jelzik C-től H-ig. A színek nem csak a kottán, hanem a hangszerek húrjain ill. billentyűin is megtalálhatók.

[3] A világ-technikát, mint játékdiagnosztikai módszert M. Loewenfeld pszichológus alakította ki húsz éves klinikai tapasztalat alapján. Sokan a Rorschach teszthez hasonlítják. Kimutatja a traumatikus élményeket, agressziót, izolációt, dezorganizációt, merevséget. (Polcz, 59)

 [4] A sceno-teszt kitalálója Von Staabs. (Polcz, 17)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: