Előszó

„Az orvostudomány hosszú ideig mostohán bánt a gyermekekkel, tudomásul vették, hogy a csecsemők közül sokan korán meghalnak, többnyire fertőző betegségekben. A XX. század gyerekgyógyászatának fő törekvése az volt, hogy megvédjék a gyerekeket a fertőzésektől, ezért a kórház rendje rideg volt és kemény, a falak fehérre voltak meszelve, színes tárgyak nem kerülhettek be, szigorúan eltiltották a látogatásokat. El lehet képzelni, mennyire megviselte ez a gyerekeket. Ehhez képest nagyon sok minden változott. A gyerekrészlegek színesek, barátságosak lettek. A szülők is egyre többet lehettek bent a kórtermekben, ma már törvény adta joguk.”   /Dr. Cserháti Endre professzor/

 

 Gyerekkoromban nagyon szerettem figyelni az embereket. Fürkésztem arcvonásaikat, megpróbáltam mögéjük látni, elképzelni az életüket. Ha komor vagy szomorú tekintettel találkoztam, erősen nézni kezdtem, és minden gondolatommal arra koncentráltam, hogy elmosolyodjon. Megdönthetetlenül hittem a gondolat varázshatalmában. Legtöbbször sikerült is. Ha nem működött a varázslat, odaálltam a kiszemelt alany elé, mélyen a szemébe néztem, és halálos komolysággal közöltem vele követelésemet: „Nevetünk!

 

Ez a szó színészként és pedagógusként is végigkísérte az életemet. A sors különös ajándéka volt hát, amikor találkoztam a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvánnyal, és megtudtam, hogy létezik egy hivatás, ami a legkiszolgáltatottabb helyzetbe került, kórházi falak közé zárt gyerekeknek viszi el a nevetés gyógyító erejét. Immár kilenc éve dolgozom bohócdoktorként.

Mivel a bohócdoktorok története alig két évtizedre nyúlik vissza, szinte alig van irodalma. Ez az írás szeretne olyan alap lenni, amely segítséget nyújthat mindazoknak, akiket ez a téma foglalkoztat. De van még egy lényeges oka ezen írás megszületésének. Magyarországon gyakorlatilag nem létezik célzott bohócképzés. Két kísérleti évfolyam végzett egy 3 éves képzés keretében az Állami Artistaképző Intézetben, 1975-ben és 1977-ben, azaz több, mint egy évtizede. Azóta ott is csak artistákat tanítanak. Két-három évente egy-egy diákból válik bohóc. De ők is hangsúlyozottan artista képzettséggel rendelkeznek. Bohócok belső tartalmakra koncentráló, szellemi képzése jelenleg csak külföldön létezik. Pedig nálunk is nagy szükség lenne rá. A bohócdoktorok képzése pedig ennél is több speciális kérdést vet föl. Drámapedagógusként és gyakorló bohócként is foglalkoztat egy átfogó képzési rendszer kidolgozása. Erre ez az írás természetesen nem vállalkozik. De igyekszik körbejárni azokat a kérdéseket, amelyek alapot nyújthatnak egy rendszer kidolgozásához.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: