A bohóc

Kárász Eszter: A bohóc

Amikor belefogtam  az írásba, tudtam, hogy a legnehezebb ponthoz akkor fogok elérkezni, amikor szembe kell néznem a kérdéssel: Ki is az a bohóc? Arra gondoltam, hogy a leghitelesebb választ erre biztosan csak egy bohóc adhatja, így legjobb, ha válaszért hozzájuk fordulok. Meglepődve tapasztaltam, milyen zavarba jönnek évek óta bohócként dolgozók, mikor szavakba kell foglalniuk, mit jelent számukra ez a szó. Beszámolóik szerint abban a pillanatban, ahogy beöltöznek és felteszik a piros orrot, olyan tudat-változáson mennek keresztül, aminek során bohóc-karakterük önnálló életre kel. Ezt az érzelmi alapon nyugvó állapotot intellektuálisan megfogalmazni nem kis feladat. Akadt, aki gyermeki énjének megőrzését, felvállalását és felhasználását tartja munkájában a legfontosabbnak. Másikuk a bohócban egy mindenkiben meglévő archetípust lát. Olyan véleményt is hallottam, hogy a bohóc egy olyan antenna, amelyik érzékenyen fogja a gyerekektől jövő jeleket, majd azokat átalakítva visszaadja. Válaszaik sokszínűsége is azt bizonyítja, hogy érdemes több oldalról is megvizsgálni ezt a kérdést.

Velasquez: Udvari bolond

A kultúrtörténet oldaláról közelítve láthatjuk, hogy az őskorban mágia, művészet, gyógyítás és vallás szerves egységet alkotott és részét képezte az emberek mindennapi életének. A művészet és gyógyítás szétválásának vizsgálatánál már megfigyelhettük, hogy a sámán még egyesítette magában a gyógyítót, költőt, papot és színészt. A bohóc is ezekkel az ősi sámánokkal van rokonságban. Mágikus megszállottak, igazságmondók voltak ők, akik a középkorra udvari bolonddá „korcsosultak”, és fő feladatuk a szórakoztatás lett. E keserű igazságot kimondó, testileg torz mulattatókról Velasquez festett portrésorozatot, melyeken megfigyelhető ellentmondásos kettősségük. Torz külsejük mély belső tartalmat takar, a világnak mutatott torz tükör mögött pedig felismerhető az ősi „tudó-ember” életlátása. Később az udvari bohócok egy-egy jellemvonása önnállósodott. Így alakultak ki a commedia dell’arte figurái, a zannik.

A velencei típusok közé tartozó Arlecchino legszembetűnőbb tulajdonsága a naivitása. „Vidám, naív szeretettel figyeli a dolgokat…közvetlen, mulatságosan gyámoltalan…mintegy a valóság fölé emelkedik…nem tudja úgy átérezni a valóságot, amint azt saját érdekei megkövetelnék…” (Dzsivegelov: A Commedia dell’arte, Gondolat Kiadó, Budapest, 1962) Külseje magában rejti a későbbi klasszikus bohóc-jelmezt: „Hossszú parasztinget és hosszú nadrágot visel, mindkettőt durva fehér anyagból, de agyontűzdelve különféle tarka kacatokkal, amelyek a foltokat és a zanni rendkívüli szegénységét jellemezték.” Franciaországban ezekből a tarka foltokból mértani szabályossággal megkomponált, színes rombuszokból és háromszögekből álló ruha lett.

Arlequin et Pierrot

Arlecchino figurája a XVI. században tovább fejlődött. Finomított változatát, Pierrot Marmontel így jellemzi: „Jelleme egyveleg a tudatlanságból, egyszerűségből, ügyességből és bájból. Nem annyira teljesen kifejlett ember, mint inkább nagy gyerek…egy gyerek könnyedségével sír…bánata éppoly mulatságos, mint az öröme…” (Marmontel, 1819) A XVIII.században az egykori naív zanniból éles eszű, cinikus tréfacsináló lesz. Beaumarchais Figaroja művelt, agyafúrt utódja Arlecchinonak. A XIX. században Harlekin és az udvari bolond helyét lassanként átveszi a bohóc. Megjelenése az ekkor megerősödő cirkusznak köszönhető. Pierrot és Arlecchino jelleme így összemosódik a clown alakjában, de különféle modern utódaik megjelennek a XX. század nagy művészeinek játékában. Grock, a Fratellini testvérek, Rivels, Dimov, Popov, Chaplin újrafogalmazzák a sokéves típusokat.

Picasso: Paul en Arlequin

“Arlequin az emberi lét egyik főalakja. És a világ egyik legritkább fickója. A becsvágyon kívül áll.  A hatalmi őrületen kívül áll. A történeten kívül. Pótolhatatlan ember. Páratlan ember. Arlequin nem ambiciózus. Neki az egészből csak annyi kell, amennyi éppen eléje hull. Arlequin nem kötelezi magát le se vagyonnak, se rangnak, sem elméletnek, sem az evésnek, sem az ivásnak, sem valamilyen mesterségnek, sem a tudásnak. Nem hódol meg senkinek. Arlequin szabad. Ezért a lét egyik főalakja és ezért ritka. A nevetés ennek a szabadságnak éppen olyan jele, mint a szójáték és a bukfenc és a hahota. Az öreg Lear tudja, hogy nincs nagyobb biztosság, mint olyan ember közelében lenni, aki nemcsak hogy nem akar a trónusra ülni, hanem hahotázik azokon, akik a trónus felé loholnak. “Itt a bohóc, itt a kincs”, mondja Goethe. Itt a nagy rejtett kincs, a bálványon való nevetés és a bálványimádókon. Itt a nagy és édes nevetés azon az őrjítő semmin, ami a hatalmi ösztön. Ez a bolond. “Nem ritka fickó ez, uram?” A világ legritkább fickója és az emberi élet egyik főalakja. ” – írja Hamvas Béla a bohócról.

Ha a bohóc személyisége felől közelítünk a kérdéshez, érdekes kép bontakozik ki előttünk: A bohóc látásmódja alapvetően gyermeki: minden pillanatban úgy lát, mintha először találkozna a világ dolgaival. Így a történéseket a maguk egyszerűségében látja, nem értelmezi vagy minősíti. A keleti színház legnagyobb filozófusa, Zeami mester szerint ez a látásmód minden művészet alapja (Vekerdy, 84). Ugyanezt a véleményt fogalmazza meg Rilke, mikor azt mondja, hogy a költőnek úgy kell a dolgokat szemügyre vennie, mintha ő lenne az első ember, aki „lát, átél, szeret és elveszít” – így mondja el a legközönségesebb dolgot is. „...kísérelje meg úgy elmondani, amit lát…mintha Ön lenne a legelső ember.” (Rilke: Levelek egy fiatal költőhöz. Egyetemi Nyomda, Budapest 1947.) A bohóc számára a dolgok egyértelműek, azaz egy-jelentésűek. Így érthető meg, amit egy külföldi bohóc-workshopon láttam, amikor egy – a bohóc-gondolkodást elmélyítő feladat keretében – azt figyelték meg a jelenlévők, mi történik, ha a bohóc először találkozik a tengerrel. Gyönyörű volt látni, ahogy egyikük hosszú időn át megkísérelte visszarakni egy elszáradt fára a lehullott leveleit, másikuk a parti jelzőtábla áthúzott kutya jelét szó szerint értelmezve nagy elszántsággal próbálta megértetni az arra járó kóbor ebekkel, hogy nem jogosultak a part használatára. A bohóc minden pillanatában teljesen őszinte és áttetsző. Érzései, gondolatai születésük pillanatában kiülnek az arcára, láthatóak a tekintetében. Öszintesége, maszktalansága sokszor védtelenné teszi, de soha nem védekezik a világ ellen. Nyitott és elfogadó minden ingerrel, ami éri. Folytonos készenlétben van és figyel, ha pedig valamilyen hatás éri, azt befogadja és átereszti magán. Ahhoz, hogy ezt a hatást integrálja magába, időre van szüksége. Nem reagál azonnal. A megértés fokozatai azonban világosan lekövethetőek az arcán.

 A bohóc befogadó és nyitott attitűdjével együtt jár érzékeinek kifinomodása is. A világ iránti csillapíthatatlan kíváncsiságát és figyelmét jelzi sminkjében is a nagy szem. Befogadókészségéről árulkodik megnagyított szája, és jelképe a piros orr is a dolgok rejtett kiszagolására hivatott. Jean-Louis Barrault a színész érzéklésével foglalkozik, amikor arra a megállapításra jut, hogy „ …a színházi ember, a pap és a varázsló között fiziológiai hasonlóság van, mert mindhárom a többiek helyett érez…és…lát meg…hogy majdan felkelthesse a többiek érzéseit is…” (Barrault: 9) Ez a mások helyett érzés-látás a bohóclét egyik legfontosabb sajátossága. Tegyük hozzá, hogy ezeket az érzett-látott jelenségeket a bohóc aztán egy kifordított, átalakított formában vissza is tükrözi. A bohóc mindig a jelenben él. A múlt eseményei számára már nincsenek jelen, így nem befolyásolják cselekedeteit. (Így történhet meg, hogy kétszer, háromszor is belefut ugyanabba a szituációba, bár már elsőre is megjárta.) Nincsenek a jövőre vonatkozó félelmei sem. Nem létezik számára más, mint az Itt és a Most. Tökéletesen jelen van minden pillanatában. Ez az állapot hasonló a keleti filozófiákban a meditáció során elért állapothoz. Ennek során a meditáló kirekeszt elméjéből minden múltra vonatkozó jó és rossz emléket, és jövőre vonatkozó gondolatot. Az előbbiek megzavarhatnak, az utóbbiak pedig félelmet szülnek. Az európai ember legtöbbször e kettő között hánykolódik, így nincs jelen a saját életében. Pedig mindenki csak itt és most fejezheti ki létezését a világban. A meditáció visszatérés önmagunkhoz és a jelenhez. A gyermek és a bohóc számára ez természetes állapot. Így egyesíti magában a bohóc az ősi „tudó-embert” és a gyermeket.

Jacques Lecoq, a XX. század jelentős színészpedagógusa képzési rendszerének kidolgozásakor került szembe a bohóc mibenlétének kérdésével. Tanítványai a két éves képzés utólsó állomásaként foglalkoztak a bohóc karakterével. A legfőbb eredményre annak a kérdésnek a vizsgálata soránjutottak, hogy hogyan nevettet a bohóc. A felfedezés pillanatát Lecoq így írja le A költői test című könyvében (Bárkán, 43):

Jacques Lecoq

“Egy nap arra kértem a diákokat, hogy álljanak körbe – a porondból kiindulva – és nevettessenek meg minket. Egymás után kezdtek el bohóckodni, ugrándozni…Az eredmény siralmas volt. Összeszorult a torkunk, idegeink megfeszültek, tragikus volt a helyzet. Amikor ennek a bukásnak a tudatára ébredtek, abbahagyták a rögtönzést, és visszaültek a helyükre, bosszúsan, bizonytalanul, zavartan. Ekkor – látva egymást ebben a rossz állapotban – elkezdtek nevetni. Nem azon a figurán, akit be akartak nekünk mutatni, hanem a személyen magán, akit így a maga csupasz valójában pillanthattunk meg. Megtaláltuk! A bohóc nem az őt játszó színészben van! Mindnyájan bohócok vagyunk, mindannyian szépnek hisszük magunkat, okosnak és erősnek, pedig mindannyiunknak megvannak a gyengéink, nevetséges másunk, amely, ha kifejezésre jut, nevetést fakaszt.”Lecoq azt kéri tanítványaitól, hogy mindenki találja meg a „saját bohócát”. Ehhez elsősorban az kell, hogy a lehető legmélyebben legyenek önmaguk, és merjék megmutatni személyes hiányosságaikat. Ezt az állapotot csak az önmagukhoz való teljes őszinteséggel érhetik el. Minél kevésbé védekezik valaki, minél kevésbé próbál meg szereplőt játszani, annál inkább hagyja, hogy meglepjék saját gyengeségei, és annál erőteljesebben jelenik meg bohóca. Lecoq pedagógiai munkájára a bohócképzés vizsgálatakor még visszatérünk.

Fiatal színész barátom tette fel nekem nemrégiben a kérdést, hogy mi a legfontosabb különbség bohóc és színész között. Hiszen mindketten a közönség szórakoztatását tűzik ki célul, jellemeket formálnak meg, színészi eszközöket alkalmaznak egy karakter életre keltésére. A bohócok is kivétel nélkül színészi alapokkal rendelkeznek. Ő mégis úgy érzi, hogy – klasszikus színészi képzést kapván – a jelenleg birtokában lévő eszközök nem elégségesek ahhoz, hogy, bohóccá válhasson.

Mi különbözteti meg hát a bohócot a színésztől? Milyen tudást kell egy bohócnak a színészi technikákon kívül elsajátítania? A színész szerepformálása során a lehető legjobban közelíteni próbálja karakterét a valóságoshoz, annak komplexitásával együtt. Az átélt szituációk formálják figuráját, a történtek hatására formálódik, változik. A bohóc egy érzelmileg erősen töltött karakter, mely ezt az erős töltést viszi végig egy-egy szituációban. Ez a töltés a bohóc működése során nem változik, illetve csak karakterének fősodra mentén változhat. A színész a próbafolyamat során rögzített karaktert és akciókat működteti minden előadáson, függetlenül attól, hogy aznap kik ülnek a nézőtéren. Bár meg lehet figyelni bizonyos hangsúly-eltolódásokat és ritmus-különbségeket egy szakmai közönség előtti premier és egy későbbi diákbérletben sorra kerülő előadás között, de alapvetően nem változtatnak a kész művön. A bohóc állandó és közvetlen kapcsolatot tart fenn a közönséggel. A nézők legkisebb reakciója is befolyásolja játékát. Eric de Bont holland bohóc-tanár ezt az akció-reakció kölcsönhatást a közönséggel játszott ping-ponghoz hasonlítja. A bohóc a nézők minden reakciójára nyitott. Ezek a reakciók inspirálják akcióit, és ezek során is folyamatosan fenntartja a kapcsolatot. Minden gondolatát és akcióját megosztja a közönséggel, és várja a következő reakciót, ami alapján tovább léphet. Míg a színész egy szinten túl megáll az eszközhasználati lehetőségeinek keresésében, addig a bohócnál ez a folyamat sosem ér véget. A színész – jellegénél fogva – addig kísérletezik hangjának, mozgásának, ritmikájának változtatásával, amíg meg nem találja a kívánt karaktert. Ezen a ponton szükségszerűen meg kell állnia eszközkeresésében, mert az előadás rögzített formája ezt kívánja. A bohóc eszközkeresésének gyakorlatilag nincs határa.

 

Watteau: Gilles

A művészettörténet során írók, festők, zenészek gyakran azonosították magukat a bohóccal. Elég Antoine Watteau Gilles-jére, Chagall Hegedűsére, Picasso Harlekinjére vagy Baudelaire verseire gondolnunk. Szabolcsi Miklós művészettörténészt és Jean Starobinski neves genfi egyetemi tanárt szinte ugyanabban az időben kezdi el foglalkoztatni, hogy miért és hogyan lesz a bohóc, a clown a művész önarcképévé a művészetben. (Szabolcsi Miklós: A clown, mint a művész önarcképe, Corvina Kiadó, Budapest, 1974.) Mindketten arra a következtetésre jutnak, hogy ennek legfőbb oka, hogy az igazság kimondása sokszor csak bohóc-köntösben lehetséges. „Bár én bolond lehetnék! Minden ambícióm: egy tarka zubbony.” – mondja Jacques Shakespeare Ahogy tetszik-jében. A bohóc-maszk mögé bújásnak másik oka Starobinski szerint az elvágyódás ebből a világból. (Starobinski: Portrait de l’artiste en saltinbanque, Skira, Genėve, 1970) A bohóc irracionalizmusát pedig „csúfondáros ünnep”-nek nevezi, melyben összeszövődik a fent és lent, az emelkedett és a nevetséges. Ez a kettősség jellemzi az életét bohóctréfává alakító Beaumarchais-t is, akiről Feuchtwanger írja a következő, bohóc-hitvallásnak is beillő sorokat:

  „A tragikusan megalázott ember átmenet nélkül, egy szempillantás alatt visszavedlett azzá a bohóccá, akinek született, akinek elrendeltetett, hogy kacagva, száz furfanggal, ezer tréfával győzze le a halált, a rá leselkedő ördögöket. Aki kételyek, aggodalmak nélkül egész létével belevetette magát mindenbe, amivel élete során találkozott. Hogy a végén azt mondhassa: Nevetéssel váltom meg a világot!”

/Lion Feuchtwanger: Rókák a szőlőben/